2010. április 14., szerda

A közös konyha

Hosszú éveket töltöttünk egymástól külön, mígnem ismét összeakadtunk. Ma már kevéssé divatos szó az udvarlás, mindenesetre kapcsolatunk eme fázisában ismét konyhába invitált a Kedves. "Süssünk egy meggyes piskótát nálam!" - búgta a telefonomba pajkos gyerekként -. Ezzel a sütéssel ugyan a mai napig az adósa vagyok, ám hamarosan közös konyhán kezdtünk el osztozni, azaz összeköltöztünk.
Nincs modern konyhánk. Mi több, mindenféle luxust nélkülöz. Ám rengeteg kincset rejteget. A kicsomagolásnál gyermeki kíváncsisággal, ám mégis vigyorogva ültünk egymás nyitott dobozai fölött. A megszállottságunkból eredő plusz darabokon nem hogy nem akadtunk meg, de pont ezért nagyon toleránsan kezeltük a másik gyűjteményét és az ebből fakadó káoszt. Van három darálónk, négy nyújtófánk, megannyi habkártya, dresszírzsák, mártóvilla, különböző méretű, típusú csövek garmada és elképesztő mennyiségű sütőforma, kiszúró áll rendelkezésünkre. Örömmel vágtunk bele a közös életbe. Beszereztük mindazt, ami nélkül nem lehet teljes a közös gasztronómiai alkotásunk, jó néhány darabbal barátok, rokonok, ismerősök és kollégák leptek meg minket. Terjedelmes polcot foglalnak el a nyomtatott szakács, cukrász -könyveink, no és az ősöktől örökölt kézzel írott feljegyzések. Ez utóbbiak közül egyik-másik megsárgult, szétszakadozott, valamint pecsétes formátumban maradt ránk, olykor alig olvashatóak. A reszketeg kezek ákombákom betűinek megfejtését hideg, hosszú téli estéken kezdtük el. Néhol csak kitalálni lehetett sebtében mit is firkált fel valamelyik nagymama nekünk, az utókornak. Sok szép régi, gyermekkori emlék derengett elő a múltból.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése